"- Ne hívjatok Főnöknek!"
"- Rendben, Főnök!"
...idézi mindig viccesen az Oscar című 1991-es filmből :) vezetőtervezőnk, Rudolf Mihály DLA, Ybl-, Kós Károly- és Pro Architectura díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Főnök március 15-én Magyarország Érdemes Művésze díjat kapott.
A kollégákkal, társtervezőkkel együtt büszkék vagyunk rá és gratulálunk neki!
A díjátadás alkalmából beszélgetett vele Pozsgai Péter a MMA Miskolci Regionális Műhely titkára, amely beszélgetés a következő linken olvasható teljes terjedelemben: www.mma.hu
-= Molnár Gergely=-
Lélek, közösségi értékőrzés, történeti hitelesség
Beszélgetés Rudolf Mihály építésszel
Rudolf Mihály DLA, Ybl-, Kós Károly- és Pro Architectura díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, az MMA Miskolci Regionális Műhelyének akadémikusa idén, március 15-ei nemzeti ünnepünk alkalmából Magyarország Érdemes Művésze díj kitüntetésben részesült. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele pályája legmeghatározóbb szakaszairól.
- A gyermekkoráról, pályaválasztásáról ritkán beszél. Felidézné azt az időszakot?
- Szekszárdon születtem bányamérnöki családban, és Komlón jártam általános iskolába, ahol rajongtam a rajzért és a festészetért. Kiváló rajztanárom volt, Koltai Magdolna, aki megszerettette velem nemcsak a rajzot, hanem a művészettörténetet is. Minden órára behozott egy nagy albumot például a drezdai képtárról, az egyiptomi fáraók koráról vagy éppen az Ermitázs kincseiről. Rajzszakkörön sokat festettünk, és én azt hittem, hogy festőművész lehetek. A pécsi művészeti gimnáziumba szerettem volna beiratkozni, de abban az évben azt szakközépiskolává minősítették át. Édesapám ugyanakkor elhatározta, hogy mind a három fia mérnök lesz, ezért Pécs legjobb gimnáziumába, a Nagy Lajos Gimnáziumba íratott, amit elfogadtam. Itt nagyon jó társaságba kerültem – ma is örömmel tölt el, ha visszagondolok erre az időszakra. Két nyáron elmentem régészeti ásatásokra is, mert az akkor nagyon érdekelt, és azt gondoltam, régész lesz belőlem. Az osztályomból szinte mindenki humán irányt választott, én a reál tárgyak bűvöletében éltem.
- Végül mi billentette a mérleg nyelvét az építészet felé, és hogy kezdődtek az egyetemi évei?
- Barátaim közül mindenki orvos lett, közgazdász, tanár vagy jogász. Hárman mentünk műszaki pályára, ebből egyedül én építésznek. A szülői akarat, az érdeklődésem és a sokféle impulzus eredője végül az építész szak lett. A műegyetemi évek a Bercsényi 28-30 Kollégiumban az önállósodást jelentették. Nemcsak kollégium volt az, hanem kulturális központ, ahol a Bercsényi 28-30 (B28-30) című félévenként megjelenő újságot szerkeszthettem. Négy fontos tematika irányába csoportosultak a hallgatók a kollégiumban: a kiállítási, az új zenei, az építészeti és az újságszerkesztői körökbe. A B28-30-ban természetesen lehoztunk mindent, ami a kollégiumban bemutatott új zenei irányzatokkal volt kapcsolatos, a sokszor féltucatnyi kiállításról pedig fotóválogatást adtunk közre. A lapban az akkori fiatal építészeknek a kísérletező kreatív munkáit is próbáltuk összeszedni. Nem egy humoros diáklap volt a B28-30, inkább kulturális periodikának mondanám, amiben jelentős szakmai tájékozódás is helyet kapott. Így ismertem meg Bodonyi Csabát és Ferencz Istvánt. Amikor hallottam, hogy Ferencz István iskolabútor pályázatot nyert, akkor elmentem megnézni, hogy az mit jelent; vagy amikor Bodonyi Csaba és Ferencz István a manilai nemzetközi pályázatot beadták, akkor azt megjelentettük az újságban, mert kivételes teljesítménynek számított. A kollégiumi öt év nagyon fontos korszaka volt az életemnek.
- Kiket említene egyetemi mestereiként?
- A legtöbb jó professzort az Építészettörténeti Tanszékről tudom felsorolni: Hajnóczi Gyulát, Szentkirályi Zoltánt és Guzsik Tamást. A komplex tervezési- és diplomakorrektorom Gulyás Zoltán volt, aki az IPARTERV-ben dolgozott, és szerintem az 1960–70-es évek végén az építészek élvonalából is kiemelkedett. Az IPARTERV az egyik olyan vállalat volt az akkori időkben, ahol a legjobb építészek dolgoztak. Ezen kívül a KÖZTI és néhány vidéki regionális tervezővállalat egy-egy műhelye alkotta az élvonalat, ide tartozott az ÉSZAKTERV is.
- Hogy került Miskolcra és a Kollektív Házba?
- Az előttem járó két évfolyam néhány tagja szólt nekem, hogy ne maradjak Pesten, menjek Miskolcra, mert most épült meg éppen a Kollektív Ház. A Bodonyi Csaba tervei alapján megszületett, Magyarországon páratlan közösségi épületben leltem otthonra, ami akkor mentsvár volt nekem, meghosszabbítva a kollégiumi éveimet. Kis szobácskáink voltak, és egy igazán jó, jellemzően építészekből álló társaság lakott ott. Minden héten kulturális rendezvényeket tartottunk a Kollektív Házban, melynek nagy közösségi tere olyan volt, mint egy „igazi tér" a nappali szoba és a művelődési ház között félúton. Akkor még szerettem fotózni, magam mindig vetítettem az alkalmakon, közben pedig szólt a zongora, verseket olvastak fel – egyszóval összművészeti események voltak. Belefeledkeztem a Kollektív Házban a kísérleti építészeti és művészeti megnyilvánulásokba, közben Bodonyi Csabától és Ferencz Istvántól próbáltam ellesni, amit a mesterektől csak lehetett. Sokszor nehéz volt a közelükbe kerülni. A nagyvállalat, az ÉSZAKTERV máshova osztott be, hisz majdnem harmincan voltunk. A Miskolci Építész Műhelyben tanultam meg mindent, amit az egyetem után lehetett. Az utolsó nagy munkánk az ÉSZAKTERV-ben a versegi Podmaniczky-kastély felújítása volt, ahol Ferencz István volt a tervező, míg én szerkesztő lehettem mellette. Hatalmas élmény volt látnom, ahogy Ferencz István tervez, majd a helyszínen irányítja a munkálatokat. Ebből sokat tanultam – láttam tőle a mintát, hogy kell egy zsűrin eredményesnek lenni, egy kőművessel beszélni, egy makettet elkészíteni, egy megbízóval tárgyalni. Bodonyi Csabától megpróbáltam ellesni a rá jellemző racionalitást, tiszta szerkesztést, a társművészekkel való együttműködést. Sokadik rajzoló voltam a Varsói Konfrontáció című pályázatuknál.
- A rendszerváltás táján az ÉSZAKTERV is megszűnt. Milyen keretek között tudta folytatni a munkáját a továbbiakban?
- A nagyvállalat megszűnése után kényszervállalkozók lettünk 1990-ben. Négyen összeálltunk: Szőke László, Horváth Zoltán – ő sajnos már nincs köztünk –, Bede István és én alkottuk a Hadas Építész Irodát, és az ÉSZAKTERV-ből két szerkesztőnő még társult hozzánk. Mindenki önállósodott 1996-ban, négy kft.-t alakítva, de a baráti kapcsolatok megmaradtak. Kezdetben sok kisebb középületet terveztünk, de fokozatosan vállaltunk belsőépítészeti tervezőmunkákat is – példaként említem a Deszkatemplom belső terének rekonstrukcióját –, emellett nagyon sok családi házat terveztem. Az igazán nagy tervezési feladatok valójában az elmúlt két évtizedben találtak meg.
- Melyek voltak ezek, megemlítené a legfontosabbakat?
- A Füzéri vár kiépítése, a Diósgyőri vár melletti Lovagi Tornák Tere, Sárospatakon a Makovecz Imre tér közterületi fejlesztése, a Szeplőtelen Fogantatás Bazilika és a Várnegyed rekonstrukciója, a bodrogkeresztúri római katolikus templom, az Egri Bazilika, majd a bélapátfalvi ciszterci apátsági templom felújítása. Ezeket emelném ki az elmúlt évek legjelentősebb megbízatásaiként, amelyekből kitűnik, hogy az igazi feladatok az idő fogalmának átértékeléséhez, általában műemléki helyszínekhez és problémákhoz kapcsolódtak
- Jelenleg min dolgozik?
- A bélapátfalvi ciszterci apátsági templom rekonstrukciója befejeződött, a környezet rendezése a vége felé közeledik és május 30-ára kitűzték az oltár felszentelésének és a templom megáldásának végleges dátumát. Jelenleg több kisebb-nagyobb munkánk van – az egyik legjelentősebb a miskolctapolcai Barlangfürdő felújítása, ahol újra Bodonyi Csabával dolgozhatok együtt.
Az elmúlt két évben négy távoli helyszínen volt kiállításom. Lélekjelenlét címmel egy katalógust is kiadtunk. Az ötödik kiállítást Miskolcon rendeztük meg Lélek és élet megnevezéssel. Egy új, saját építészeti utat keresek, ahol a Lélek szó a legfontosabb.
Pozsgai Péter
Az MMA Miskolci Regionális Titkára
